A DOLGOK ÁLLÁSA, 6. RÉSZ

A pozitív adatok tömegéből kiemelkedő utóbbi adat némi okod ad arra a reményre, hogy a túlélési ösztön titkos lázában és immár nyilvános anarchiájában működő magyar társadalom egy szép napon felismeri modernizációs törekvéseinek saját maga állította akadályait, s ha immár elég tanult, világlátott, önálló, erős, vagyonos és felelősséggel teljes lesz hozzá a polgársága, akkor módosítja saját önpusztító kurzusát.

A magyar társadalom ma azt állítja magáról, hogy politikai felfogásában végletesen megosztott, s a megosztottság mögött valóban ott várnak a különböző színű és szintű kollektivizmusok. Az állítás ennek ellenére hamis. De nem csak hamis állítás, hanem szándékosan hamis állítás. Az egymással szemben álló pártok mentalitása és politikai nézetrendszere legfeljebb az adalékok arányában különbözik, nem a minőségükben. Egymással szemben ugyan ellenőrző szerepet játszanak, miként egy érett demokráciában, az ellenőrzési munka konkrét adatsorait és eredményeit ellenben nem kötik senki orrára. Saját választóik orrára sem. Egymás zsarolására használják. Vagyoni helyzetükben sem különböznek a híveik, habár vagyonhoz való viszonyuk árnyalatokban különbözik. Már csak abban is, hogy a privatizációs folyamatban vagy a korrupciós hálózatban miként jutottak hozzá. Az új magyar kapitalizmus, a multinacionális cégekkel egyetemben, a reálisan működő szocializmus árnyékgazdaságának élő szerkezetére épült rá, így aztán a társadalomfejlődés tartósan neuralgikus pontja lett, hogy az árnyékgazdaság titkos hálózatát csak azok láthatták át, azok használhatták a saját javukra, akik a hálózat irányítói és haszonélvezői voltak már a pártállami időkben is. Egyáltalán nem véletlen, hogy Magyarország leggazdagabb és legbefolyásosabb polgárai, azaz az elit és a felső középosztály tagjainak 67 százaléka a pártállami nomenklatúra tagjai közül került ki. Magyarország ténylegesen különbözik minden más posztkommunista országtól, ilyen léptékű árnyékgazdaság másutt nem működött. Regressziójának léptékében is különbözik a többitől. A lengyelek jeleskedtek ugyan az árnyékgazdasági kereskedelemben, de nem az árnyékgazdasági termelésben.

Ami egykor előnynek számított a magyar modernizáció lehetőségeit illetőn, mára hátránnyá változott. Nem tartható a különbség a kommunális és a privát minősége közt. Ugyanilyen nagy a különbség az állami pazarlás és az egyéni nélkülözés között. Az árnyékgazdaság tulajdonosainak legalizálniuk kéne az árnyékgazdaságukat. Ami azt jelenti, hogy invesztálniuk kéne, kockázatot és felelősséget kéne vállalniuk. Utcát kéne építeniük magánbirodalmaik között, kórházat, csatornát, a szakképzést és a nyelvi oktatást meg kéne szervezniük, megteremteni az ár és a szolgáltatás arányosságát, számlát adniuk, újraépíteni az államapparátust, újraépíteni a kriminálissá vált egészségügyet, a mocskos vonatokat, villamosokat, buszokat, pályaudvarokat, utcákat, tereket, vécéket valakinek naponta ki kéne takarítani, a korrupció intézményeit leépíteni, az unióban és a katonai szövetségben vállalt kötelezettségeket teljesíteni, egyszóval mindazt megtenni, amit a közjó, vagyis a modernizáció folyamatának lezárása megkíván. Bizonyára vannak, akik hajlanak rá, ma alig láthatók. Jobban látható, hogy a tulajdonosi körök pártállástól függetlenül olyan gazdaságot akarnak, amely nem szabad versenyre épül. Az állam folyamatos és szisztematikus kirablásának privilégiumát nem adják. Éppen ezen áll és bukik a progresszió és a regresszió ügye. Ha adnák, akkor az eredeti tőkefelhalmozás periódusának véget kéne vetniük és vagyonukat az invesztációval arányos, szolid nyereséggel növelniük. Merő jó szándékból azért sem tehetik, mert olyan illegális vállalkozói tudatuk van, amely a korrupciós hálózaton keresztül biztosított állami megrendelés formájában törölte a kockázatot. A magyar vállalkozók több mint hatvan százaléka állami megrendelésre dolgozik, ami nyersfordításban azt jelenti, hogy nem a világgazdaságba vannak belekötve, hanem egy korrupciós hálózatba. Néma érvelésük mindazonáltal jól érthető. A rendezett kapitalizmussal, azaz a globális tőkeáramlással szemben még az állam lerablásával együtt sincs esélyük. Üzleti tapasztalataikkal az államhatárokon kívül nincsen mit kezdeni. Félnek. Tolvajnyelvüket idegen nyelvekre nem lehet lefordítani. Az állam és a legszegényebbek rovására illegálisan felhalmozott tőkéjük jórészt nem működő tőke. Nyilvánvaló, hogy nem olyan demokráciát akarnak, amely szabad egyének szabad társulása. Ha pedig csak ilyen demokrácia van, akkor nem akarnak demokráciát.

Stratégiájukat illető felfogásukban a pártok követik ugyan a vagyonhoz fűződő viszony különbségeit, sőt, ennek megfelelően rejtik el egymás elől a kártyáikat, de speciális tudásukkal nem élnek a közjó javára, hanem kölcsönösen zsarolják egymást vele. Ami nem járul hozzá az állami élet demokratikus átláthatóságához. Hallgatólagosan még abban is megegyeznek, hogy milyen határokig mennek el egymás leleplezésében és megzsarolásában. Nem arról van szó, hogy ezzel becsapnák a választóikat, ellenkezőleg, a választók szintén gyenge államot, és éppen ilyen pártokat kívánnak. Ők sem kívánják nyilvánosságra hozni, hogy ki mikor és hogyan jutott a vagyonához, milyen illegális hálózatban működteti, miként kerüli el az adófizetést, hogyan nem fizeti az egészségi járulékot és hová menekíti a nyereségét. A választópolgárok sem akarják ismerni a múltjukat, például nem akarják tudni, hogy az egykori titkosszolgálatoknak ki dolgozott, vagy ki nem dolgozott, ki milyen adatokat halmozott fel, s ezzel most kik és mit csinálnak. E sokoldalú erkölcsi nagylelkűség eredményeként, Magyarország polgárainak kétharmadát ma egyharmad adójából kell eltartani. Ami persze nem megy. A szükségesnél egymillióval kevesebb állampolgár dolgozik. Ami persze statisztikai díszlet, hiszen ezek az állampolgárok napi tizenkét vagy tizennégy órát dolgoznak, mint az állat, csak éppen nincsenek bejelentve. Ehhez jön az ország mintegy nyolcszázezer rokkantnyugdíjasa. Ami összességében azt jelenti, hogy a csaknem általános és csaknem mindenkire kiterjedő egészségbiztosítást a munkaképes lakosság egynegyedének kéne az egészségügyi befizetéseivel finanszíroznia. Mintha a vállalkozásoknak szándékosan lenne akkora a járuléktartozása, hogy az adóhatóságok ne tudják behajtani. Ha behajtanák, akkor összeomlana a gazdaság. Nem arról van szó, hogy e számokat ne ismernék a pártok, hanem saját ellenőrző szerepük eredményeit, úgymond saját választóik titkos életének békés fenntartása érdekében nem kívánják a nyilvánosság elé tárni. A társadalom így aztán olyan mértékben tette titkossá a valóságos mozgásait, hogy nem csupán a csalások rendszere, hanem még az eredmények is titkosak.

Nem emlékszem rá, hogy az utóbbi húsz évben valaki hangosan tudomásul vette volna mások eredményeit, vagy akár a sajátjait. Hogy mindenféle retorikát mellőzve azt mondaná, kedves honfitársaim, vegyétek már tudomásul, hogy a tulajdon szerkezete húsz év alatt megváltozott. A gazdasági szervezetek száma egyenletesen növekszik. Az egyéni vállalkozások száma megközelíti a kétmilliót, miközben a költségvetési és társadalombiztosítási szervezetek száma egyenletesen csökken. A csődeljárások száma minimális. A felszámolási és végelszámolási eljárások száma csupán a pénzügyi és a biztosítási tevékenységben, valamint az ingatlan ügyek piacán emelkedik, azaz tisztességesen követi a pénzügyi válság másutt is jellemző mozgását. Az egy főre jutó reálkereset indexe lényegesen, az egy főre jutó reáljövedelem indexe valamelyest, az egy főre jutó fogyasztás indexe jelentősen növekedett az elmúlt húsz évben. Ha az adatokat bárki elővenné az asztalfiókból vagy a saját becses tudatából, akkor megváltozna a fedésre szolgáló panaszáriák és vádaskodások akusztikája. Miért akarná. Inkább fedésben szeretne maradni. Legyen egy titkos élete, legyen egy nyilvános élete, a kettő között ne legyen átlátható kapcsolat. Az elmúlt húsz évben tekintélyes magánvagyonok keletkeztek, valóságos ipari, kereskedelmi, mezőgazdasági, pénzügyi, és ne felejtsük, egyházi impériumok. A gazdagodás azonban ennél jóval szerényebb formákban, de tömegesen is alapos nyomot hagyott a városokban, s ennél még szerényebb formákban, az ország szerencsésebb régióiban még a falvakban is. Budapest hegyvidéki kerületei és a főváros környéki települések, az utóbbi húsz évben gondozott kertekben álló, kőfalak mögé menekített villákkal, úrilakokkal, kastélyokkal, őrzött lakóparkokkal, a hozzájuk tartozó tavakkal, uszodákkal, fűtési és világítási számlákkal, őrzésükre rendelt személyzettel vagy akár kis magánhadseregekkel, a kiszolgálásukra rendelt teniszpályákkal, lovardákkal, klinikákkal, magániskolákkal, éttermekkel és bevásárlóközpontokkal épültek be, ameddig a szem ellát. Mindezt a nemzet anyagi gyarapodásához és a nemzeti vagyon jelentős növekedéséhez kell számítanunk. Még akkor is, ha széles e határban senkit nem találunk, aki ne vágyakozna még szebbre, még nagyobbra. De egy fokozattal még ennél szerényebb szinten is növekedett a lakásállomány, növekedett a lakószobák és a fürdőszobák száma, megugrott a lakások minőségi szintje és felszereltsége. Csaknem minden háztartásra jut egy személygépkocsi. Az országnak két millióval több mobiltelefon előfizetője van, mint ahány lakosa. Majd minden háztartásra jut egy hálózati készülék, a telefonbeszélgetésekre fordított idő háromnegyedét mégis a mobilkészülékekről indított hívások teszik ki. Az internet előfizetések száma egy év alatt félmillióval emelkedett, s így a tavalyi év első negyedévben csaknem elérte a három milliót. De nem csak anyagilag, szellemileg is gyarapodott a nemzet, a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya kétszeresére nőtt.

A pozitív adatok tömegéből kiemelkedő utóbbi adat némi okod ad arra a reményre, hogy a túlélési ösztön titkos lázában és immár nyilvános anarchiájában működő magyar társadalom egy szép napon felismeri modernizációs törekvéseinek saját maga állította akadályait, s ha immár elég tanult, világlátott, önálló, erős, vagyonos és felelősséggel teljes lesz hozzá a polgársága, akkor módosítja saját önpusztító kurzusát.

2010 május - 2011 szeptember